Sűrű a program. Ebéd a barátnőkkel, fél nap tangó, mert gyakorlás teszi a mestert, majd az estém egy része Kopernikuszé. Jó helyválasztás, határozott fellépés, felrúgom az egy kávés szabályt, jöhet egy pohár bor. Most érzem először, hogy nem fogja azt gondolni valaki, hogy milyen dolog, hogy bort iszom az első találkozón. Kellemes, és ami nagyon fontos, értelmes beszélgetés. Jaj, de jó! Valaki tud engem is irányítani, tud nekem is odamondani finoman, de határozottan. Remek, pazar, hihetetlen! Csak be ne ájuljak itt helyben. És az elválás kellemetlensége, a hazakísérés kínossága, a következő találkozó elbénázott megbeszélése, mind, mind elmarad. Simán megy minden. Annyira simán, hogy el sem hiszem, hogy ilyen még létezik. Hazaérve közlöm az ideiglenes életközösséggel, hogy szedjék a motyót, mert szerelmes lettem. Na jó, azért még annyira nem, de a változatosság kedvéért jó volt végre egy normális emberrel találkozni. Bár a normális relatív, de nekem ez most nagyon annak hatott, bár indulás előtt volt egy kis szokásos „Jaaaj, neeeem akarok menni!” hiszti.

Lassú víz partot mos alapon Kémikussal is alakul a személyes találkozó. Nehezen megy, mert tele a naptár, de 5 nap alatt csak sikerül találni egy olyan helyet, ahova még befér egy másfél órás beszélgetés. Húha, azért ennél valamivel fiatalabbnak gondoltalak a korodból, de most így élőben olyan vagyok melletted, mint egy kis bakfislányka. Magas sarkú cipőben ne másszunk a Gellért hegyre. Ezt megjegyzem magamnak, és üzenem a paliknak, hogy ha valaki 5 centis sarokkal érkezik, akkor legyen B terved. Persze nem miatta volt rajtam pöpec kis kosztüm, hanem mert az irodában megint zoo csemegével etettek minket a nézelődök. Azért felmásztam, de csak a feléig, mert végre volt egy szabad pad, ahol esetleg lihegés nélkül tudunk váltani 3 mondatot. Nem tudom, miért nem mentünk fedett helyre. Értem én, hogy itt a tavasz, meg a 30 fok, de egy padon ülve meséljem el az életem? Az elválás kínja itt nagyon megy. Sejtettem én, hogy nem lesz az igazi, nagyon sok a kémia, de nem az a fajta, amit szeretnék. Abban maradunk, hogy a konklúziót írásban tudatjuk. Részemről sajnos ez egy nem, mert ugyan IQ van bőven, de EQ-nak nyoma sincs. Minden nagyon kocka, én meg nem akarok behatárolódni. Ha egy kicsit is olyan lettem volna, mint amilyen egyébként vagyok, az úgy hatott volna Kémikus barátunkra, mint egy rosszabb cserbenhagyásos gázolás. Bár akkor legalább egyértelműen tudná, hogy nem akar ő velem megint találkozni.

Kopernikusz betartja a szavát, és láss csodát, már le is van fixálva a következő találkozó. Jól haladunk, mert jól tudunk beszélgetni, mert ő jól tud engem terelgetni. Persze ez biztos a rutin, meg az évek. Mindegy, én eddig még élvezem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.