Annyira tudtam, hogy túl fogom lelkesedni ezt is. Kopernikusz lement a térképről. Ahhoz képest, hogy eddig azok közé tartoztam, akikkel érdemes tölteni a kevéske szabadidőt, most átkerültem azok közé, akikkel nem. De mit tettem már megint? Vagy ilyen hatással van a személyiségem az emberekre? De akkor miért mondta, hogy keres, és hogy találkozzunk? Ha meg ezt mondta, akkor miért nem keres? Nekem kellene hívnom? El vagyok keseredve.

Mindenki próbál összekanalazni, de senkinek nem megy igazán. Hálás vagyok a sok jó gondolatért, meg tanácsért, de ezt nekem kell megoldani. Csak azt tudnám, hogy hogyan?

Addig agyaltam, míg eljutottam a dolog végére. Legyen szép kerek a történet egy vasárnap este indult, hát érjen véget egy vasárnap este. Igaz, közben jött egy levél, azt még elolvasom, aztán könyörtelenül megnyomom a profil törlése gombot. Betelt a pohár, vagy nem tudom, hogy mi történt, de nem akarom már ezt. Nem akarok több szerencsétlen randit, béna beszélgetést, emailváltást. Felszívtam magam és véget vetettem kínlódásomnak. Nem lesz nagy okoskodás, sem nagy konklúzió, és happy end sem. Ez is csak egy érdekes tapasztalat volt, ahol magamról tanultam a legtöbbet.

Azért hogy mégse maradjunk nagy amerikai vég nélkül….

Kitört a 4 napos hétvége. Tervek nélkül vetem bele magam, leszámítva a keddi randit Kopernikusszal. Fura, hogy valaki végre előre megtervezi, hogy mit fogunk csinálni, és nem nekem kell ötletekkel előállni a helyszínt és a programot illetően. Ez tetszik. Meg ő is tetszik. Megint kezdem túllelkesedni. Ebből eddig mindig baj lett.

Megfordult a fejemben, hogy hagyom az egészet. Kiradírozom magam az oldalról, mert mostanra már elegem lett. De ott motoszkál a fejemben a kisördög, hogy de akkor mi értelme volt? Majd visszagondolok az 1. napra és rájövök, hogy nem úgy indultam én ennek neki, hogy férjhez megyek de iziben. Ettől megnyugszom. Majd lesz valami, olyan még nem volt, hogy ne legyen sehogy.

Kivételesen a csajokkal nekiindultunk az éjszakának. Megint képbe jött egy off-line szereplő, ez most teljesen új, és nagyjából az első percben kiszúrtam. Addig nézegettem diszkréten, míg odajött. Konstatálom, hogy még működik az „egy nézéssel szólítassuk le magunkat” varázs. Mi van velem? Mostanában csak zenészekkel tudom magam felszedetni? Mindegy, cuki vagy, csak kár, hogy nem vagy 5 évvel idősebb. Úgy hagyott ott egy óvatlan mondat után, mint még soha senki, de lássuk be, megint kegyetlen voltam, nem is érdemlek mást.

Vattacukor, virsli, mustár, sör, fagyi, jégkrém, nyár illat, kavicsok a cipőmben. Kopernikusz megint kitett magáért. Nekem meg be nem áll a szám. Nagyjából már csak azt nem tudja, hogy mi volt a jelem az oviban. Pedig én szoktam ezt csinálni, hogy csak hallgatok, megfigyelek, levonom a konzekvenciát. Jó a megfigyelés, nem vagyok egy szende kislány, nem kell engem félteni, odamondok én gond nélkül bárkinek bármit. Úgy érzem magam, mintha mindegy lenne, hogy most mit mondok, mert már nyert ügyem van. Jelzem nagyjából neked is. Igen, találkozzunk még, aztán majd kiderül, hogy hosszabb távon is bírod-e a kritikát.

Levelek jönnek, de már nem is foglalkozom semmivel. Van még egy röpke hetem, aztán ez a fejezet is lezárul az életemben. Nem tudom, hogy lesz-e nagy konklúzió vagy boldog vég, de ha másért nem, a sok remekül megfogalmazott odaszúrásért megérte.

Sűrű a program. Ebéd a barátnőkkel, fél nap tangó, mert gyakorlás teszi a mestert, majd az estém egy része Kopernikuszé. Jó helyválasztás, határozott fellépés, felrúgom az egy kávés szabályt, jöhet egy pohár bor. Most érzem először, hogy nem fogja azt gondolni valaki, hogy milyen dolog, hogy bort iszom az első találkozón. Kellemes, és ami nagyon fontos, értelmes beszélgetés. Jaj, de jó! Valaki tud engem is irányítani, tud nekem is odamondani finoman, de határozottan. Remek, pazar, hihetetlen! Csak be ne ájuljak itt helyben. És az elválás kellemetlensége, a hazakísérés kínossága, a következő találkozó elbénázott megbeszélése, mind, mind elmarad. Simán megy minden. Annyira simán, hogy el sem hiszem, hogy ilyen még létezik. Hazaérve közlöm az ideiglenes életközösséggel, hogy szedjék a motyót, mert szerelmes lettem. Na jó, azért még annyira nem, de a változatosság kedvéért jó volt végre egy normális emberrel találkozni. Bár a normális relatív, de nekem ez most nagyon annak hatott, bár indulás előtt volt egy kis szokásos „Jaaaj, neeeem akarok menni!” hiszti.

Lassú víz partot mos alapon Kémikussal is alakul a személyes találkozó. Nehezen megy, mert tele a naptár, de 5 nap alatt csak sikerül találni egy olyan helyet, ahova még befér egy másfél órás beszélgetés. Húha, azért ennél valamivel fiatalabbnak gondoltalak a korodból, de most így élőben olyan vagyok melletted, mint egy kis bakfislányka. Magas sarkú cipőben ne másszunk a Gellért hegyre. Ezt megjegyzem magamnak, és üzenem a paliknak, hogy ha valaki 5 centis sarokkal érkezik, akkor legyen B terved. Persze nem miatta volt rajtam pöpec kis kosztüm, hanem mert az irodában megint zoo csemegével etettek minket a nézelődök. Azért felmásztam, de csak a feléig, mert végre volt egy szabad pad, ahol esetleg lihegés nélkül tudunk váltani 3 mondatot. Nem tudom, miért nem mentünk fedett helyre. Értem én, hogy itt a tavasz, meg a 30 fok, de egy padon ülve meséljem el az életem? Az elválás kínja itt nagyon megy. Sejtettem én, hogy nem lesz az igazi, nagyon sok a kémia, de nem az a fajta, amit szeretnék. Abban maradunk, hogy a konklúziót írásban tudatjuk. Részemről sajnos ez egy nem, mert ugyan IQ van bőven, de EQ-nak nyoma sincs. Minden nagyon kocka, én meg nem akarok behatárolódni. Ha egy kicsit is olyan lettem volna, mint amilyen egyébként vagyok, az úgy hatott volna Kémikus barátunkra, mint egy rosszabb cserbenhagyásos gázolás. Bár akkor legalább egyértelműen tudná, hogy nem akar ő velem megint találkozni.

Kopernikusz betartja a szavát, és láss csodát, már le is van fixálva a következő találkozó. Jól haladunk, mert jól tudunk beszélgetni, mert ő jól tud engem terelgetni. Persze ez biztos a rutin, meg az évek. Mindegy, én eddig még élvezem.

Itthon csend és nyugalom. Nincs jelen semmilyen off-line szereplő, sem közreműködő, jómagam agyalok egyedül a kanapén az élet nagy dolgairól. Az a jó az egyedüllétben, hogy este 9-kor is nekiállhatok csokis süti sütni, ha épp ahhoz van kedvem. Pszichomókus holnapra van bevésve a naptárba. Vegyes érzéseim vannak. Egyrészt nagyon érdekes és hasonló hozzám, talán ezért értjük meg egymást jól, másrészt viszont kicsit fura. Ha valakivel találkozol, azt nem aznap délután hívod fel, hogy egy óra múlva jó neked, ha neki is. Ez nem menő. Így hogy tervezzek előre? Sebaj, holnap lesz második esélyed, és remélem, nem szúrod el, vagy szúrom el én.

És lemondott. Sebaj, azt mondja jó benyomást akar kelteni és azt ma nem tud. Akkor legyen egy másik nap, csak aztán addig nehogy megunjam a várakozást. Kémikussal olyan nehezen tudok levelezni, mintha a fogamat húznák. Alig tudom rávenni magam egy szolid 8 sorosra. Jesszus, mi lesz, ha majd találkozni akar, és nem tudok vele beszélgetni sem, mert elunom az életem, vagy lejár a személyim, mire összejön egy rövid párbeszéd?

Helyette itt van Kopernikusz. Vele aztán csak úgy hasít a betű. Válik. Hm…Nem jelent ez semmit sem az égvilágon. Honnan tudod, hogy mi az oka? Vagy, hogy ki az oka? Nem tulajdonítok ennek semmilyen jelentőséget, amit díjaznak is a levél másik végén. Miért kéne ezen fennakadnom? Én sem vagyok szent. Épp szervezem az off-line szereplők átmeneti idecuccolását. Khm…Ne feszegessük, mindenkinek jobb lesz úgy, majd ha érdemi előrelépés történik, akkor megint szentelek neki(k) 3 rövidke gondolatot.

Érdekes, hogy nekem nem elég egy találkozás a döntéshez, de kettő után meg azt érzem, hogy hagyjuk inkább egymást békén. Lehet, hogy gyorsan túl akarok lenni az egészen? Nem tudom, de Pszichomókus nem keltett jobb benyomást, viszont rosszabbat sem. Közös megegyezéssel elválnak útjaink. Kémikus barátunk találkozót emleget, de a naptáram már nagyon tele van minden mással. Business as usual. Hihetetlen vagyok, elérhetetlen vagyok, néha azt gondolom, egy idióta vagyok.

Kopernikusz annyira lelkes lett, közben meg attól tart, hogy majd megharagszom. Miért haragudnék? Ezért vagyunk itt, hogy kérdezz. Majd ha olyat kérdezel, ami nem „comme il faut”, azt úgyis tudni fogod abból, amit válaszolok. Inkább találkozzunk. Na ez már beszéd! Rövid telefonos egyeztetés. Felmerül bennem, hogy igaza van abban, hogy valószínűleg nem kellene minden jött-mentnek megadnom a számom, de csak vagyunk már annyira felnőttek, hogy nem fognak zaklatni az éjszaka közepén. Az csak a kiváltságosoknak van megengedve, hogy éjjel 3-kor is felhívjanak.

Mr. Muscle nagyon szeretné, ha minden nap én mondanám az esti mesét, mert annyira jó hallani a hangom. Kicsit meglepődik, mikor közlöm, hogy én ugyan nem szállok be idegenek autójába, és nem fogadok el cukrot senkitől. Még a nevedet sem tudom, hiába van csilli-villi sportautód, engem hidegen hagy. Bevezettem az egy kávés szabályt. Azt meg lehet inni elég gyorsan, nem is kerül sokba, mindegy ki fizeti, és ha unom a dumát el lehet menekülni rövid idő múlva. Mennék már innen is, mert nem túl szívderítő, bár még a kezemet is megfogja, én meg szép lassan, de biztosan kiszabadítom a sajátom. Ne ölelgess már, inkább rendesen bemutatkozni lett volna eszed.

És jön az email. 3 napig szemezgethetek még a felhozatalból, vagy hosszabbíthatok egy hónapig. Milyen gyorsan elment ez a 3 hónap. Sok minden jár a fejemben. Off-line szereplők, mély benyomást hátrahagyók, szó nélkül távozók, ignorálók, ignoráltak. Mennyi minden történt és közben mégsem történt semmi. Semmit nem bánok, semmit nem sajnálok. Néha nehéz megállni, hogy ne osszak ki visszamenőleg még egy kicsit egy-két embert, mint Benő vagy Rizling. Biztos, ami tuti, egy hónapot még kicsengetek, abból nagy baj nem lehet.

Pszichomókus milyen kis megfontolt, de közben az az érzésem, hogy oda van meg vissza, kétszer. Nem baj, engem is megfogott, mert olyan jól tudunk kommunikálni. Bár a vacsorát le kellett mondanom anarchikus munkahelyi állapotok miatt, de nem adja fel és már meg is beszéltünk egy másik napot.

Őrnagy Úr az agyamra megy. Minél előbb nyélbe kell ütni a találkozást, hogy elmondhassam neki, hogy nem lesz nagy sátoros lagzink. Bár ha jobban belegondolok, nem vagyunk olyan viszonyban, hogy személyesen kelljen, talán egy telefon is megteszi.

Egyéb esemény nincs, néhány új jelentkező lepattant rólam a héten is, de ez a dolgok rendje. Egy új szereplő azért mégis átjutott az első akadályon és emailezni kezdtünk. Nem tudom, mire számítok, de ha már hosszabbítottam, akkor használjuk a lehetőséget okosan. Milyen érdekes a munkád, és milyen érdekes, hogy ugyanazt a könyvet olvasod. Hm, majd kiderül, addig is nevezzünk el Kémikusnak.

Eljött a várva várt nap. Kicsit összezavarta a tervet, hogy a múzeumba bemenni csak fél 5-ig lehet, Pszichomókussal pedig 5-kor találkoztunk. Micsoda meglepetés! Megvetted a jegyet? Milyen figyelmes! Akkor futás, mert csak egy röpke óránk van idebent és be nem áll a szánk. A képekből alig fogok fel valamit, mert beszélgetünk. 6-kor diszkréten kitessékelnek. (Side note: Szerintem a teremőrök már csak azt várták, hogy végre kimenjünk mi is, mert minden magunk mögött hagyott terem után egyre többen jöttek mögöttünk közülük.)

Őrnagy Úr sem tétlen, közli, hogy látni akar a hétvégén. Ahhoz korábban kell ám felkelni, mert nekem már hétfőn tele van a naptáram. Maradjunk abban, hogy felhívsz és egyeztetünk. És így is lett. Úristen, de jó a hangod! És mennyire elrontottad a végére. Hogy a Burger Kingben? És mégis mit fogunk ott csinálni? Eszünk egy hambit? Szánalmas, de azért találkozzunk, bár ez kicsit elvette a kedvem.

Újabb felfedezést tettem. Mindenki, akivel eddig találkoztam, azon kesergett egy idő után, hogy milyen rossz érzés, hogy mi nők arra sem vesszük a fáradságot, hogy egy rövid levélben tudassuk, hogy nem pálya. Én ugye elég szorgalmasan válaszolgattam, időt és energiát nem kímélve, és azt kell mondanom, valóban nagyon hálás tud lenni az ember még egy rövid elutasításért is, ha jól van megfogalmazva. A heti másik nagy felfedezésem, hogy nem érek rá még randizni sem. Persze, mert annyira elfoglal, hogy kizárjak az életemből mindent, ami a pasikkal kapcsolatos, hogy pont rájuk nem marad időm. Jobb híján lefoglalom magam minden mással, aminek az lesz a végeredménye, hogy lassan sorszámot kell húzni hozzám. Lehet, hogy ezt tudat alatt csinálom? Nem értem még oda? Nem vagyok még kész?

Őrnagy Úr nem bír magával, mert vasárnaptól szerdáig azt a sok-sok napot valahogy ki akarja tölteni, úgyhogy írogat. Én meg közben azon agyalok, hogy valóban komoly-e a Burger King-es ötlete. Értem én, hogy ez nem olyan igazi „hozok neked virágot, hazakísérlek, megcsókollak” randi, de azért mégse egy gyorsétterembe menjünk már. Annyi hely van, ahol tudunk beszélgetni, ennél még a parkban ücsörgés is szívderítőbb. Hála a jó égnek, hogy nem kellett betennem a lábam az éttermi lánc eme csodás egységébe! Őrnagy Úr pazarul kompenzált. Mégis egy normális helyen kávézunk. Olyan, mint egy kihallgatás, de közben mégis jól érzem magam vele. Elszalad az idő, és már indulunk is haza. Azért azt még megbeszéljük, és itt jegyzem meg ő az első, aki ezt megteszi, hogy a hétvégén lehetne egy igazit randizni. Elhív, de mintha a kezemet kérné meg. Tetszett nekem, de az igazi randi borzalomba fullad. Kétszer is megfordul a fejemben, hogy felállok és otthagyom. Előtte még jól kiosztom, hogy mit képzel magáról, aztán majd angolosan távozom. Na erre mit lépsz? Meglepődtél, mi? Elhiszem, hirtelen azt sem tudod, mit mondj. De megérdemelted. Nem tudom, hogy hogy gondolhatod, hogy te, mint vadidegen előbb vagy a listán, mint a barátaim, akik hosszú évek óta viselik el a hülyeségeimet. Nem tudom, mit képzelsz magadról, de azt tudom, hogy nagyon nem szimpatikus, ahogy az igazságérzetembe gázolsz. És még ezek után is látni akarsz? Költözzek be egy hónapra? Te ittál valamit? A következő lesz az utolsó találkozás, mert ott majd tudtodra hozom diszkréten, hogy a kereslet nem találkozik a kínálattal. Sajnálom.

Pszichomókus vacsorázni akar vinni. Nem is tudom, hezitálok. Egyeztessünk azért valami időpontot, mert ki tudja, hogy marad-e még szabad nap a naptárban, mert közben előtűnt Mr Muscle. Már az első levélben a személyes találkozót feszegeti. Ám legyen! Végülis mire várunk? Gyors számcsere. Napközben közepesen hosszú és unalmas telefon, szombat fixálva.

Nem kellett volna ennyire bátornak lenni. A hétvége besikerült, de a találkozó elmaradt. Nem feszegetném. Hétfő lett a befutó. Gyors sms váltás Behajtóval, és már meg is van az időpont és a helyszín. Vegyes érzésekkel indulok el, persze pont olyan későn, hogy tuti elkéssek, de azért annyira ne, hogy ne legyen elegáns. Hm, te sokkal jobb vagy élőben, mint a képeken. És milyen jól áll neked ez a kabát. Kellemes meglepetés. Jaj, de sokat beszélsz. Persze ez egyrészt jó, mert mindent megtudtam rólad, de te nem tudsz rólam semmit. Én már a nagymamád lábméretét is tudom, te meg még azt sem, hogy hova jártam iskolába. Nem lehet közbeszólni, mert csak nyomja, nyomja, nyomja. De legalább úriember és meghív. Nem mintha elvárnám, de azért egy kávét tudjál már kifizetni, nem baj, ha nem hívsz fel többet.

Pszichomókussal is zajlik a levelezés. Még mindig megvan a közös hang. Kíváncsi leszek, mert ő már látna szívesen, de a kedd nekem nem jó, mert a tangó ugye. Helyette legyen kiállítás a hétvégén. Deal. Persze addig még váltsunk pár levelet, hogy kicsit jobban tudjam, hogy melyik fiókba is tegyelek.

Nicsak, te ki vagy? Milyen távoli a képed, és ez a napszemüveg is. Mindegy, amúgy is kipontozódtam itt is, mert ne dohányozzak, meg ne legyen tetoválásom, meg csak ünnepnapokon igyak alkoholt, közben legyek okos, csajos, sportos, átlagos. Mennyi mindent várnak el az emberek, te jó ég. Mégis ír nekem levelet. Na, akkor essünk túl a kötelező vallomásokon, mint például, hogy a tetkóm nem a Donald rágóból van, és bármennyire is dörzsölöd, nem fog eltűnni. El kellene nevezni, mert sebtiben elkezdtünk levelezni, miközben ezer dolgom lenne melóban. Őrnagy Úr.

Jézus ereje! Hát ez meg ki? Hogy szombaton? A buliban? Na ne mondd! És hogyan? Meg amúgy is? Offline szereplő vagy te is, de persze, találkozzunk, bár ez így mélyvíz lesz, de sebaj. Nem tudom milyen nevet kaphatnál, mert bevallom őszintén nem nagyon tudlak hova tenni. Hogy lehet valakit elhívni szórakozni, szombat estére, mint első randi? Azt mondja, az sem baj, ha tangózom, mert óra után is mehetek még. Apukám, az órámnak éjjel fél 1-kor van vége. Most akkor mit akarsz? Randizni vagy rögtön belevágni a közepébe? Úristen, el sem hiszem. Ne szaladjunk már ennyire előre, jó lesz, ha első körben iszunk egy bambit, vagy valami.

Végre itt a tavasz! Ilyenkor mindig mehetnékem támad, szerencsére van hozzá cinkostárs is, úgyhogy felkerekedünk. Napszemcsi fel, télikabát, csizma le, irány a vidék. Jó lenne valami vályogház előtt ücsörögni egy piros-fehér kockás terítős asztalnál, ahol ugrál körülöttem egy vizsla, és fúja a hajam a szél, meg hullámzik valami sós víz a háttérben. Ilyesmiről próbáltam levelezgetni a következő jelölttel is, de még csak válaszra sem méltatott. Most érzem, hogy ez mennyire zavaró lehet, de azért nem megyek vissza, mondjuk egészen Kis Mackóig, (Side note: nyilván senki nem is emlékszik már rá, valahol az 1. és 3. nap között bukkant fel, bennem is csak homályosan sejlik fel, nem is tudom, most hirtelen honnan jutott eszembe) és nem válaszolok minden levelemre.

Mint ahogy engem sem méltat válaszra Benő sem. De megmondtam, nincs hiszti. Idegbetegség van. Egy dolgot jegyeznék meg, aztán engedem, hadd menjen. Még ő volt megsértve, hogy nem írok neki 2 teljes napig? Még ő ment át egy buldózerrel az én kis érzékeny lelkemen? Tényleg? Ezt most komolyan csinálod? Azt hiszem, annyit azért megérdemelnék, hogy „Köszi, de mégsem, de azért jó fej vagy, hogy 2 hónapig nyomtad a rizsát emailben, mert baromira untam magam a harmadik világban.” Mindegy. Van egyéb dolgom is, mint ezen idegeskedni.

Vigaszágon befutott a Behajtó. Semmilyen hatással nincs rám, nem is tudom, mit akarok vele kezdeni, de azért pötyögök. Annyira hangoztatja, hogy a személyes találkozás milyen meghatározó, meg akkor dől el minden, mert ő nem szeret levelezni, meg egyébként is, és a szem a lélek tükre, bla, bla, bla. Akkor hívjál már el egy kávéra! Mindent nekem kell csinálni? De utálom az ilyet. Szedd már össze magad, aztán essünk túl rajta, nem akarok hozzád költözni, csak egy órát beszélgetni veled élőben. Ha sokáig hezitálsz, offline életem szereplői betöltik a helyed. (Side note: ezt már emlegettem, és bár nem akartam belekeverni őket a történetbe, mert nem róluk szól, de ha már ennyit utalgatok rájuk, 3 mondatot megérnek. Ketten vannak ők, az offline szereplők. Mindketten egyet akarnak, néha velem lenni, néha meg inkább nélkülem. Az érzés kölcsönös, csak azt tudnám, honnan keveredtek éppen most ide?)

Rájöttem, hogy hogyan kell úgy keresni, hogy csak azokat lássam, aki egészen frissek az oldalon. Igen, tudom, zseni vagyok, ez van. Addig nézegettem, míg megint kedvenc lettem. Nem bírtam megállni és most megkérdeztem, mert azt éreztem, hogy vele megtehetem. És úgy is lett. Pszichomókussal nagyon egy hullámhosszon vagyunk, van sok közös pont, nem kell görcsölni, hogy kérdeznem kell, vagy hogy majd nem tudok mit írni.

Közben Behajtó továbbra is sejtelmesen akarna találkozni, nem bírom tovább, előirányozom a hétvégét. Meglátjuk.

Közben offline életem felgyorsulni látszik. Előkerült benne néhány régi ismerős. Jól elvagyok, elterelődik a figyelmem mindenről, de leginkább Benőről. Minden nap van valami esemény, tollas, tangó, csajbuli, lakótárs beköltözés, koncert, ez, az, amaz. Komoly az addikció. Megvásároltam életem első tánc cipőjét. Remekbe szabott piros bőr, gyönyörűséges fekete pánttal. Már a puszta látványától beájultam az üzletben és még kényelmes is. Ebben majd úgy ropom a tangót, mint egy született argentin. De ne kanyarodjuk el ennyire.

Drágát ugyan próbáltam diszkréten elterelni, mert rájöttem, hogy a mi utunk mégsem közös és nem fogunk az Astorián egymás felé futni, mint abban a régi reklámban - vagy ha mégis, akkor biztos elszaladunk egymás mellett – de valamiért nem érti a célzást. Küldözgeti az üzeneteket, hogy akkor majd legyek szíves tudtára adni, hogy mégis mikor érek rá. Hát, Drága, sajnos nem érek rád az elkövetkező 10-20 évben, bocsi.

Arra gondoltam, Benő miatt nem aggódom még egy darabig, mert rossz pénz nem vész el. Egyébként is magyarázott valami vidékre utazásról, de lekötött, hogy éppen a kávéját kellett megcukroznom. Utána meg már azért nem aggódom, mert nem lesz érdemes. Tehát nyafogás nem lesz, mert most mire fel, később meg már minek? Csak az ok változik, de érdekelni nem fog. Esetleg csendben elengedek majd néhány szitokszót.

Több mint egy hete azon jár az eszem, hogy Mucikámat mégsem kellene így elengedni. De megbántani sem lenne szép dolog. Tudom, tudom a 33. napon azt mondtam, hogy elengedem, de mégis itt motoszkál a fejemben és mindig előkerül valahonnan, mert állandóan szembe megyek azzal a bizonyos plakáttal, amin a nick neve szerepel. Jelek? Kínlódás? Igen? Nem? Nem tudom. Egy hónap távlatából ér még előkerülni a semmiből? Nem akarok eljegyzést, kezdetnek jó lesz, ha iszunk egy kávét, hiszen az is lehet, hogy meg vagy bántva, mert azért írtam itt néhány dolgot rólad is. Meg egyébként sem szeretem a lezáratlan sztorikat és azért egy magányos kérdőjel nekem elég lezáratlannak hat. Meglepődött, persze nem is csodálkozom, én is leesnék a kanapéról fordított esetben. Rövid, fegyelmezett emailváltás. Azt hiszem, most akkor pontot teszünk a végére a kérdőjel helyett, nincs bántódás, úgyhogy megnyugszom én is.

Jaj, olyan szerencsétlenül megy ez a dolog neked, Drága. (Side note: Drágáról tudni kell, hogy nem túl bőbeszédű, elég kapkodó és nem is nagyon szellemes, de azt gondoltam, amíg Benő felgyógyul, esetleg lecsekkolom.) Mi az, hogy az Astoria-n találkozzunk? Mégis hol, édesem? Azért az egy elég nagy terület. Legszívesebben visszaírnám, hogy „Oké, majd keress meg, ott leszek én is este 6-kor.” Helyette inkább kimentem magam egy tangó órával, ami valóban közbejött és sokkal jobban érdekel, mint Drága.

ITs kispajtás olyan kedves volt a heti levelezés során, hogy arra jutottunk, tegyük át ezt az egészet a kézzelfogható valóságba. Hogy mennyire zavarban volt, arra nincsenek szavak, de olyan kedvesen és bátran állta a sarat, meg azt, hogy átsöpörtem rajta, mint egy tornádó, hogy a végére egy rihegős-röhögős kellemes délután lett belőle. Másnap mindketten konstatáltuk, hogy nem vagyunk egymásnak teremtve, mert bennem túl sok dög van, benne meg nyoma sincs ilyesminek. Kerek, korrekt, lezárt.

Most, hogy Benő végre rendelkezik egységgel a telefonján, vette a bátorságot és felhívott. Jaj, de jó, vagy nem is tudom, inkább fura. Kicsit más hangot képzeltem, és az volt hirtelen a benyomásom, hogy meg van szeppenve. Máris látni akar. Reméltem is, mert nem bírtam volna már egy perccel sem tovább! Téged nekem teremtettek így első ránézésre! Most már csak legyünk ügyesek együtt. Bénázunk, főleg én. Zavarban vagyok, ilyen sem fordul elő gyakran, de jól titkolom. Hozott nekem ajándékot messziföldről! Jaj, de édes vagy, hogy gondoltál rám! Persze otthon felejtetted, mindegy, nem is vártam semmi ilyesmit, de már a gondolat is megható. Akkor igyunk egy kávét, mert az elmúlt pár nap kicsit elfáradtam. Ugyanolyat, ugyanúgy! Mennem kell tangózni, pedig úgy maradnék még, mert olyan érdekes, amiket mondasz, bár kicsit döcögünk, de miattam, mert totál szerencsétlenségnek érzem magam. De itt legalább lehetek olyan, amilyen vagyok. Nem fizeti ki az enyémet. Végre valaki, aki meg meri ezt csinálni. Közben meg azon agyal, hogy most biztos azt hiszem, hogy ezért, meg azért. Nem, nem hiszek semmit, jól csinálod. Elválunk, mindenféle bénázás nélkül. És akkor most mi van? Mi lesz? Felhívsz? Nem is mondtad, persze nem is volt alkalmad, mert jött a megálló, és le kellett szállnod. Beájulok tőled!

Gondolkozom, tehát vagyok. Beteg vagyok. Benő, ha az ajándékot nem is, egy kis influenzát hozott nekem az első találkozóra. Még csak 2 napja volt, de most meg olyan furcsa érzéseim vannak vele kapcsolatban. Semmilyen nyomot nem hagyott, nem tudom eldönteni, hogy vajon én hagytam-e eleget ahhoz, hogy randizzunk egy igazit. Előbb vagy utóbb ki fog derülni.

Nem hiszem el, hogy ez történik. Idegbeteg üzemmódra váltottam. Legszívesebben felhívnám, és kiosztanám! Benő pontosan azt műveli, ami miatt eltiport még az elején egy mondattal. Ez biztos valami vicc. Értem én, hogy ennyi idő távollét után nem egy vadidegen az első, akit látni akarsz, de egy smst azért lehet írni, hogy még élsz, és majd keresel. Ez nem olyan nagy dolog, nem is nagyon nehéz, maximum 3 percig tart. Ha más nem, egy egészséges kíváncsiság csak van benned ennyi levelezés után, hogy ki az, akivel eddig „beszélgettél”.

A harag elmúlt, átmentem aggódóba. Nyomozok, próbálom kideríteni, mivel utazik, és vajon melyik ország tranzitvárójában ücsörög, mert törölték a gépét. Nem egyszerű koncentrálni a munkára (sem). Hát, én felhívom, bármi lesz is, mert ebben az aggódásban tönkre megyek, az fix! És csak rosszabb lett. Ki van kapcsolva. Tuti, hogy valami van. Vagy eltűnik ő is nyomtalanul, mint Beach Boy? Lehet, hogy nekem ez a karmám. Mindenki szó nélkül távozik az életemből. Nem lenne szép dolog.

Minden fázis megvolt. Tagadás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás. Egy elkeseredett sms-ben érdeklődöm. Persze a kikapcsolt telefonján nem ér oda az sem, de egyszer csak megkapja.

Annyira el lettem kenődve, hogy nekiálltam levelezni másokkal. Még csak nem is tetszel, de te sem vagy híve a hosszas irkálásnak, csapjunk bele, találkozzunk, aztán ott úgyis kiderül, hogy van-e áram, meg kémia. Mire téged lezavarlak, Drága, Benő is előkerül, remélem.

Itt egy másik. Csókkirály. Már a második cuppanóst nyomja oda, most már kezdek kíváncsi lenni, egy rövidke levélben meg is kérdezem, hogy akkor ez most mi akar lenni, mert még egy képet sem volt hajlandó feltenni. Itt meg elfogyott a bátorság? Sebaj, vannak mások is, akikkel lehet vigasztalódni.

Például az ITs. Annyira megijesztett a bemutatkozó szövege, hogy muszáj voltam azt hinnem, hogy eltévedt szegény az oldalon. Majd rájöttem, csak nagyon frappáns, és ehhez mérten egy mondatban toltam neki én is egy hasonlót.

Hát, most megállt a szívem. Hogy egy nagy terhet hagytam el, az biztos. Volt egy fura érzésem, hogy célba ért az sms, és valami arra indított, hogy megnézzem az emailjeimet. Valóban célt talált a rövid szöveges üzenet. Benő előkerült! Ugyan él, ami jó hír, de 39 fokos lázban fetreng otthon 6 napja, ami nem annyira jó hír. Telefonon pénz nyista, internet nuku, ami érthető, mert ha elhagynám az országot, én is kikapcsoltatnék mindent, és most átkuncsorgott a szomszédba, hogy írjon nekem egy levelet. Ez már olyan filmbe illő, hogy ha ezek után nem hív fel, jegyez el az első randin, és élünk boldogan, amíg meg nem halunk, akkor nem is kell.

Éreztem én végig, hogy megéri kivárni. Benő odatette! Egy mondattal szíven talált. Nagyon érzi, nagyon adja! Igen, egy dög vagyok, jól sejted. Nyíltsisakos lesz. Nem kell majd megjátszani magunkat, nem kell szépíteni, mert azt akarjuk kapni, amit az elmúlt 2 hónapban írásban adtunk – kaptunk. (Side note: Fejtegettem a 28-29. nap körül, hogy mi az elvárás, és hogy ő mennyire eltalálja.) Bátor süni, mindig is tudtam. Hiába, a rutin meg az évek. Végre látlak, végre kapok szinkront is hozzád!

Nem bírok magammal. Pedig nagy dolgok előtt állok munka szinten is. Vizsgáztatnak, tesztelgetnek, jön a sok kihívás, meg a stressz interjú. Na, hát stressz az lesz bennem bőven, csak győzzetek jegyzetelni. Az egész hét ilyen szellemben telik, felkészülök, nekifutok, és mikor szerdán eldördül a start pisztoly, remélem, nem esek orra az első akadálynál máris. De ez kizárt, hisz ezt akartam, menni fog!

Mindeközben csak egy dolog jár a fejemben. Hogy mikor lesz már szombat? Már csak ennyit, meg annyit kell aludni, ennyi perc, meg annyi óra. Már csak ennyiszer mosok fogat és már csak annyiszor zárom be az ajtót magam után. Be vagyok zsongva. Nem lehet velem beszélni semmi másról. Nem is tudok írni semmi másról.

Minden gondolatom Benőről szól. Úristen, mi lesz velem, te jó ég!? Kicsit vissza kéne venni, mert az arcomon minden látszik. Hát nem megy, nagyon sajnálom. Öröm, boldogság van. Meg egy csomó kétely. Olyan kettős érzések vannak bennem, mintha paranoid skizofrén lennék. Durván nyomom.

Tegnap úgy tangóztam, mint aki erre született. Ettől (is) boldog vagyok. Meg attól is, hogy túl vagyok a munkahelyi megpróbáltatásokon. Lehet tovább rágódni Benőn. Nem írt. Pedig azt mondta fog. Persze nem ígérte meg, megértem, hogy van elég baja most nélkülem is. Úgy sejtem, nem csak kijutni, de haza érkezni sem egyszerű a harmadik világból. Nem rovom fel neki, inkább hívjon fel. Na, mégis jön egy rövidke híradás. Már úton. Remek, pazar, csodás!

Elvileg eddigre már ide kellett volna érni. Persze mi az első, ami eszembe jut? Lezuhant….nyilván, főleg, hogy a repülés a legbiztonságosabb közlekedési forma. Biztos csak késik, biztos csak akklimatizálódni kell egy 22 órás, 2 átszállásos út után, ez érthető. De be vagyok sózva, ez is érthető.

Túl vagyok rajta. Esemény volt most is, mint rendszeresen. A hétvégén elköltöttem Dél-Afrika egy éves komplett költségvetését. Csak egy csudiszép fekete velúr térdcsizmát akartam venni, de az olaszok lába gyenge 37-es, az enyém meg erős 38-as, tehát sok sikerrel nem jártam. Belém jött az ideg, és a hétvége további részében csizma nemhogy a lábamon, de még a közelében sem volt, még próba szinten sem. Megsértődtem, és vettem helyette minden mást.

A sors a héten is megviccelt. Valami fatális véletlen folytán – ami, mint tudjuk, nem létezik - kiderült, hogy Rizling egy komplett kis családdal rendelkezik. Feleség, gyerek, családi ház, szülők, nagyi, szerintem még kutya is. A boldog család. Nem kellek én már ebbe a képbe. Mit csinálnának velem ott? Örökbe fogadnak? Vagy a gyerek nővért akar? Mindegy, most megkapod a magadét skorpió módra.

Benővel úgy szeretek levelezni (még mindig), mert kiszámítható. Majdnem mindig tudom, hogy mikor jön levél. Persze nekem könnyű, mert itt minden adott, neki meg van egy heti rutinja, amit 2 hónap alatt elég jól megtanultam. És eljött ez is, hogy már arról „beszélgetünk”, hogy mikor és hol. Már nem is olyan távoli. Egyre közelebb van, már csak párat kell aludni. Vágom a centit, mint a katonaságnál.

Közben jött néhány levél. Jaj, ne csináld már! Ha kedvesen, szolidan de határozottan lekoptatlak, mit írsz megint? Koptassalak le bunkó módon is? Nem szeretném, mert nem ismerjük egymást, de kényszerítesz, nehéz megállni. Felpiszkáltad az alvó oroszlánt. Te akartad, mit provokálsz? A nem, az nem. Engedj el, ne akard göcsösen, annál rosszabb lesz. Neked lesz rosszabb, nem nekem. Közepes fokozaton végzek veled. Megint ír. Nem volt még elég? De most komolyan? Akadj már le, szépen kérlek!

Alig aludtam. Még álmomban is dolgozom, ez már beteges. Sürgősen ki kell pihenni magam és kell egy délig alvós, semmittevős, shoppingolós hétvége, mert lemerül az elem és a torkom is fáj. Nem lehetek gyenge láncszem.

Jaj, de megijedtem. Mi ez? Benő? Na, de ezt hogy? Azt hittem a harmadik világban áram sincs, most meg hirtelen még a chat is megy? Jaj, de édi vagy! Nem, nem érek rá, de neked bármikor! Mondd, írd, pötyögj be néhány kedves szót. Úgyis megállt körülöttem az élet most, hogy így megjelentél. Éppen tegnap tudatosult bennem, hogy regisztrációm első napja óta levelezünk. Vagy én vagyok kitartó, vagy te unatkozol nagyon ott. Igen, itt borzalmas idő van, ott meg jó meleg, szívesebben lennék én is ott, elhiheted. És még levelet is írsz. Hát, Benő, lekötelezel. Pedig, amit hajnalban összecsaptam neked gyorsan, abban igazán kijött a skorpió énem (már megint). De te úgyis tudod kezelni (még mindig), mint a mellékelt ábra is mutatja.

És megint elkezdődött az elengedés fázisa. Nem bírom én ezt idegekkel. Mucikámat kiírom a történetből, most végleg. Nem értjük egymást, ez van. Nem lehet minden tökéletes, nincs mindenen cukormáz. Nem kell ez az érzelmi hullámvasutazás, mert kikészülök tőle.

Elmegyek, megemésztem és nem hallotok felőlem egy hétig…

Hú, de beindultatok. Hirtelen mindenkinek eszébe jutottam. Mucikám, Benő, Rizling, és két új levél az oldalon. Olyan, mintha tudnák, hogy mikor nem érek rá.

Mucikám, most megint mi történt? Egy magányos kérdőjel? Mire fel? Tudom, olvasol, de akkor is. Ha kérdeznél valamit, kérdezz. Erre mit mondjak?

Benő, ideje lenne már, ha itt lennél, mert nem tudok mit írni. Mindent megbeszéltünk, megvoltak a kötelező körök, most már akarlak látni élőben, hangot akarok a szöveghez. Nem szaladok el, ígérem, csak ne egy ilyen felületen kelljen már veled „beszélgetni”! Egyre rövidebben tudom csak elmondani, amit szeretnék. 2 hét, túlélem valahogy.

Rizling, még emailben is átjön, hogy simized a buksim. Cuki vagy, csak az a baj, hogy én nem. Csak azt tudnám, miből tudja kivétel nélkül mindenki, hogy szenvedélyes vagyok? Valóban így van, de ez a leveleimből honnan jön le? Annyira visszafogom magam, hogy ennél jobban már nem tudom, mégis mindenkinek ez a benyomása. Mi lesz, ha élőben megláttok?

Lessük meg a két új delikvenst. Semmi tárgy. Igen, ez valóban nehezen megy, hisz mi lenne a tárgy, ha a levél is csak 2 sor? Helyes vagyok. Rajtad meg egy számmal kisebb a farmer, de ezt csak nem írhatom meg. Hagyjuk is, nem kell mindent megírni mindenkinek.

Agyalok, mert ráérek. Valami csoda folytán unatkozom az irodában. Ne kiabáljuk el, lesz ez még így se, de néha lehet nekem is lébecolni. Amúgy is rámfér az elmúlt hónap után egy kis nyugalom. Persze ebben az a rossz, hogy ilyenkor minden eszembe jut. Leginkább Benő és Mucikám.

Benő azért, mert azt gondolom, ha már ilyen rég emailezünk, - bármi is lesz, amíg megérkezik - megérdemlünk egy találkozást. Valamiért azt gondolom, csalódás lesz. Neki vagy nekem, azt nem tudom, de valamelyikünk biztos másra számít. Én nem tudom, mit várok. De leginkább egy határozott pasit, akivel lehet vitatkozni, és nem mondja azt mindenre, hogy „Legyen, ahogy te akarod, édes.” Nem, ne úgy legyen, úgy legyen, ahogy te meg én akarjuk. Neked is van véleményed, felnőtt ember vagy. Neki biztos van. Ez az egy tisztán érződik a leveleiben. Meg az is, hogy gyűlöli már az egészet, nem tud már miről írni, mert lassan 1.5 hónapja írja, írja, írja. Most szünetelteti. Nem bánom, kifogytam én is kicsit.

Mucikám meg azért, mert megint előjött a fura érzés. Amikor nem tudod megmagyarázni, hogy mi az, amitől tartasz, hiszen tökéletes. Talán pont ez foglalkoztat ennyire? Lehet, mert mást nem tudok felhozni érvként ebben az esetben. Persze mikor már találkozgatsz egy ideje valakivel, akkor rájössz, hogy mitől van a furaság, de akkor meg már olyan rossz azt mondani neki, hogy „Figyelj, az van, hogy izé van”. Mert addigra ő lehet, hogy már megtervezte az esküvőtöket, meg az egész közös csilli-villi kis életeteket, és akkor te meg közlöd, hogy „Léptem, szevasz!”. Az elég lehangoló. De tulajdonképpen ez fordítva is igaz. Nem tudom, miért hiszem, hogy csak én érzem ezt. Lehet, hogy ő is, de persze őt nem tudjuk erről megkérdezni, mert ez itt rólam szól.

Mi megy itt, te jó ég! Ma eljutottam oda, hogy nyomtam egy keresés gombot megint. Eddig csak válaszolgattam szépen, szorgosan, de rájöttem, hogy talán szétnézhetnék megint. És íme, az eredmény.

Javaslom, tegyél fel képet, mert a sétapálcát tartó idegen, aki amúgy is háttal áll „by default” nem sokat árul el, és hidd el, mindenki a kép alapján dönti el, hogy ír-e neked levelet. Mindegy ki mit mond, mindenki a képre kíváncsi, lehetsz te bármilyen megnyerő írásban.

Hoppácska! Rémlett nekem, hogy valamiért már a múltkor sem néztelek meg. De most, hogy így idekattintottam, egyből beugrott, hogy mi volt az oka, de már nem tudom visszacsinálni. Te nálunk dolgoztál! Minden nap találkoztunk a liftben. Remélem, én nem hagytam ekkora nyomot benned, mert akkor ciki van. 

Jaj, de furfangos! Emlékszünk még Kispajtásra? (Side note: indiszkrét levél a 7. napon, majd folytatás a 10. napon) Itt van még, kétszer is, csak hogy biztos legyen. Akkor miért kell nekem beszámolni bármiről is? Te már voltál itt, akkor mit ködösítesz? Inkább te mesélj nekem. Vagyis dehogyis! Ne kommunikáljunk inkább, az a biztos.

Persze, ez a H&M katalógus modell nyilvánvalóan te vagy kisapám. Én meg Victoria’s Secret modell vagyok másodállásban, csak nagyon jól titkolom. Aki ilyen képpel vakít, az mégis mire számít? És még a bemutatkozása is olyan, hogy tisztán látszik, teljesen beleélte magát a szerepbe.

Bátor vagy barátom! Házas. Akkor mit keresel itt? Ja, most látom, írod, hogy komoly kapcsolatot. Szerintem a házasság elég komoly kapcsolat, de te tudod. Persze ha az érdekek találkoznak, nincs ezzel gond. Bár én nem vagyok ez a típus…

Mindenféle új levelek esnek be egymás után. Ma is 3. De mindegyik olyan rövid és semmit mondó, hogy nem akarok vele foglalkozni. Inkább arra vágyom, hogy valaki foglalkozzon velem. De ne úgy, hogy megsimizi a buksim, mert nem 5 éves vagyok és nem bibis a térdem. Inkább szüntesse meg a kontakthibát a hangszórón, mert egy mozdulattal meg tudja oldani. Persze én is megtudnám, kivágom az ablakon. De az nem elegáns.

 Van egy felvetés: „Kell a jó? Nem. Kell a rossz? Kell”. Ez különösen igaz, ha pasikról van szó. Legyen egy kis dög benned, hogy el tudd viselni azt a sok dögöt, ami bennem van. Ha tündi-bündi vagy, egy perc alatt váglak zsebre és még meg is sértődsz, mert a lelkedbe gázolok, persze jogosan teszed. Pedig nem bántani akarlak, csak nem tudok mit kezdeni a sok kedvességgel. Azt akarom, hogy te mondd meg a frankót, de közben tudom, hogy olyan erős a személyiségem, hogy nem fog menni. Paradoxon. És igen, a következő próbálkozónak annyi esélye van, mint egy sünnek egy 6 sávos autópályán. Legyél bátor süni, mert én vagyok a legmocskosabb rohadék az egész zodiákusban! Az is jó lenne, ha én lennék oda érted, és nem fordítva. Vagy ha már odavagy, ne lássam minden kis rezdüléseden, hogy így van, mert attól nyeregben érzem magam, és nem akarok küzdeni érted, mert tudom, hogy már az enyém vagy rég.

Benővel kapcsolatban azt érzem, ő bátor süni lenne. De kell még egy kis idő, mire ez bebizonyosodik. Rizling inkább a buksimat simizné, én meg agyvérzést kapnék szép csendesen. Mucikám tökéletes. De a tökéletes unalmas. Persze a tökéletest is ki lehet zökkenteni néha. 

Benő, Rizling eközben folyamatban, de megint itt egy vadiúj. Hm...ne már! Pedig jó a leveled, úgy „beszélsz”, mint én. Érdekes a saját fordulataidat visszaolvasni valakitől, akit még soha nem láttál. Valójában nem is akarom. De olyan érdekes. Válasz lesz, neve nem hiszem, hogy lesz.

Kedves Benő, kicsit előreszaladtál, nem? Hogy én menjek ki oda? Minek? 3 hét múlva jössz ide, én meg amúgy sem vágyom a harmadik világba, sorry. De tulajdonképpen valahol igaza van, itt hideg van, ott nincs. Viszont ha én ott lennék, neked még annyi nyugalmad sem lenne, amennyit így találsz nagy nehezen. Be nem áll a szám, velem sokat kell foglalkozni. Ha kutya lennék, biztos vizsla. Persze engem nem kell annyit sétáltatni. 

Rájöttem mi a baj velem. Nagyon sokat várok el. Barátnőm szerint, „...azért fel kell kötni a gatyát hozzád”. Persze, de mi ezzel a baj? Ha a hátralévő életedet akarod leélni valakivel, akkor engedtessék meg nekem, hogy magasan legyen a léc. Igen, azt meg kell ugrani, anélkül nem megyünk sehova. Volt már élő ember a földön, akinek sikerült, tehát nem mission impossible.

Csak ne legyen az, hogy én hordom a nadrágot, mert az egyedül is megy. Mondd meg te, hogy mi az irány, de ne úgy, hogy rámerőszakolod, hanem találd meg a középutat. Ez nehéz. Nagyon nehéz belátom. De ha okos vagy, menni fog, tudom!

Érdekes dolgok történnek. Mucikám heti rendszerességgel sokkol valamivel. Ma sms jött. Mégis akar látni. De iziben, még ma. Csodálkozom, azok után, amit műveltem vele. Azt mondják a csajok, ne legyek olyan, mint szoktam. De akkor milyen legyek? Nem tudok más lenni. Én már egyszer feladtam, ne akarjál már látni most megint. Nincs sok kedvem. Szakad a hó, -10C van, amúgy is hulla vagyok. Összeszedem magam, legyen. Fussunk neki még egyszer. Úgyis volt annyi jel, meg annyi „véletlen”, hogy akár még valami értelmes is lehet belőle.

És még el is késik. Hibáztál, de most 1:1. Bár ez a halálom, mindegy kiről van szó. Tiszteljük egymás idejét, meg azt, hogy vékony a kabátom, és rövid utakra van kalibrálva. Sebaj, túlélem. De jó! Mégis megérte kimozdulni ebben a farkasordító hidegben. Elmúlt a fura érzésem, ami a 8. nap óta volt. Már semmi nem fura. Inkább olyan, mintha mindig is ismertem volna. Ahhoz képes, hogy el sem akartam indulni, ott ültem 2 órát megint.

Kép nélküli barátunk ugyan olvasta, amit tegnap írtam neki, de azt hiszem nem tudott vele mit kezdeni, mert nem jött semmi reakció. Hát igen, ha valaki ctrl+c, ctrl+v-ből él, én eléggé sokkoló lehetek számára. Tőlem nem lehet megkérdezni, hogy „És, mi a kedvenc kajád?”. Az hozzám elég kevéske. Nem gond, legalább nem kell nevet kitalálni.

Még mindig semmi. Biztos unod már, hogy csak erről tudok beszámolni, de ez foglalkoztat a leginkább. Most akkor kezdjem eltemetni magamban Beach Boy-t is? Talán egy esélyt adhatott volna, hogy személyesen is sziporkázzak, de ha nem, hát nem. Szép volt, olyan okos volt, olyan szórakoztató volt, de minden jónak vége szakad egyszer. Ahhoz képest, hogy úgy regisztráltam, hogy „majd meglátjuk mi lesz, nem élem bele magam”, mostanra eléggé sikerült. Milyen szép lett volna, de mint tudjuk, ez nem egy nyálas, amerikai, happy end-del végződő történet. Ez inkább egy Almodóvar film. De annak meg túl szexmentes.

Ha már előkerült a téma, Rizling nem volt rest, és rákérdezett. Talán egy kicsit túl indiszkrét, mert ilyenekről nem beszélsz olyanokkal, akiket nem láttál még élőben. De tulajdonképpen igaza van, én mondtam, hogy bármit kérdezhet. Revideálnám, ha lehetne, de már mindegy.

Benő küldött képet. Mit képet? Képeket! Nekem is kellene már valamit csatolni, mert a saját emailcímemen még tudok is és már van is mit. (Side note: Ezért örökké hálás leszek a közreműködőnek.) Ilyen hosszú ideig még soha nem leveleztem senkivel anélkül, hogy élőben láttam volna, vagy legalább hallottam volna a hangját. Mert a hangja az fontos. Persze én az intellektusra bukom első sorban, mert attól lesz valaki számomra vonzó, de azért az sem hátrány, ha olyan a hangja, hogy hallgatnám, amint esti mesét mond.

Erre nem is számítottam. Én már nem vagyok friss hús a piacon, mégis beesik egy vadonatúj szereplő. Nevezzük el, mert válaszoltam, de semmi találó nem jut róla eszembe. Gyanús, hogy itt is a ctrl+c, ctrl+v esete forog fenn levél terén, ezért még nem tudom elnevezni. Megvárjuk a választ, meg a képet, mert az nem volt. Csak úgy fejest ugrottam elkeseredésemben az ismeretlenbe.

Már egy hete csak a mamára gondolok. Ja, nem! Már 4 napja csak arra gondolok, hogy hová lett Beach Boy?Pedig tegnap volt egy jó kis figyelemelterelő akció. Utána rájöttem, hogy kellene egy saját Lisbeth Salander nekem is. De inkább a svéd verzió, mert ő szebb, de Daniel Craig nyomozzon, mert ő jóképű. És derítsék ki, hová lett ilyen hirtelen Beach Boy. Valamit magyarázott, hogy most egy darabig nem tud majd írni, de aztán mégis beesett egy levél a hétvégén. Akkor most mi van?  Tud vagy nem? Akar vagy nem? Én akarnám, hogy akarjon. Analizálgatom minden sorát 182-edszerre. Hátha kiderül, hogy valójában mégsem. De nem derül ki semmi, úgyhogy marad a paranoia.

Rájöttem, hogy Rizling lehet, hogy mégis fair volt, és az adatlapján szerepel a fészekalj, de nem. Mért nem lehet őszintén elmondani ezt? Ez olyan kiábrándító. Valahol persze értem, hogy tart tőle, de ez a titkolózás nem segít a dolgon. Ettől leszel hiteltelen. Nem lesz feléd bizalom bennem, mert már az elején elszúrod. Jó, belátom, nekem sem kellett volna kinyomoztatni, de azért az mégis más. Vagy ez nem felmentés?

Kifogytak a szavak. Nem tudom miért, nem fordul elő gyakran. Talán eljött a holtpont.

Mit kell ilyenkor csinálni? Vagy online esetben is él a 3 nap kivárás szabály? Beach Boyt elnyelte a föld. Vagy a hullámok. Már a 3. napnak is vége lassan, és semmi válasz. Elkeserítő. Ez most vagy azért van, mert mégsem ilyennek képzelt, ami fura, mert a másik képen is így nézek ki (sőt élőben is), vagy azért, mert most beveti a 3 nap kivárás szabályt. Ezt mindenki ismeri. Mikor oda jut a történet, hogy már majdnem elhív, de előtte még egy kicsit pihentet, hogy összeszedje magát, meg hogy te se éld bele magad nagyon. Majd mikor már feladod, jön egy levél, sms, akármi, hogy látni szeretne. Vagy elmentem a levél szemét közé? Vagy mi van? De most komolyan! Én nem írok az fix. Jelentem, én most feladtam. Jöhet a levél!

Rizlingnek összedobok egy választ. Próbálok olyan hátulról jövőset kérdezni, amiből csak leesik neki, hogy eljött az ideje a vallomásnak. Már nem tudom jobban kitekerni, szerintem tudja, mit szeretnék kihozni belőle, bár nem tudja, hogy már rég tudom. 

Inkább elmegyek és kitáncolom magamból. Ott úgyis annyira kell figyelnem mindenre, hogy nem lesz idő ilyeneken filozofálgatni.

És igen! Hosszas szervezés, elem, kábel, miegymás, de végre megszületett. Van rólam egészalakos fénykép! Ezúton szeretném kifejezni hálámat a kedves közreműködőnek. Nehéz volt megállni folyamatos röhögés nélkül - nem csak nekünk -, ahogy kommandóztunk az épületben, de megérte.

Miért van az, hogy amikor én ráérek, akkor senki sem, és mikor én nem, akkor meg mindenki? Ma is azt vártam egész nap, hogy történjen már végre valami. Aztán történt.

Benő olyan rövidre vette mostanában. Persze megértem, ha minden nap ugyanaz van, akkor azt nehéz cifrázni. Örüljek, hogy egyáltalán ír. Örülök is. De hol van még a megérkezés? Addig még kell egy párat aludni. Nagyon kíváncsi vagyok. Olyan jó megtudni azt, hogy valakinek milyen a hangja, hogy mozog, hogy ügyetlenkedik. Ez is hozzátartozik. Azt mondják, az első 5 másodpercben úgyis eldől minden, mikor odaérsz, kezet fogtok, bemutatkoztok – persze a saját nevedre figyelsz és az övét nem érted – végigmér. Van ebben valami. Olyan sok információ zúdul rád az első 5 másodpercben, hogy én ilyenkor kicsit meg is akadok.

Rizling, kedves Rizling. Nem tudlak hova tenni. Analizálgat. Milyen alapon? Látott már élőben? Hallotta már egyetlen szavamat is kimondva? Nem. Akkor? Nem értem. Közben azért végtelenül kedves és nem tapintatlan. De továbbra is nagyon, nagyon sok nekem az érzelem.

Ja, Futrinka befejeződött. Összeszedtem magam és megírtam, hogy nem írok.

Ha már egyszer értesítenek engem is, szemlézek egyet. Közben azt is észreveszem, hogy én már egy csomó embernek a kedvence vagyok. Na, mi a szösz? De még egy sort sem írtatok. Akkor ez most mi? Hú, ezt már sokkal hamarabb el kellett volna kezdeni. Mármint a szemlét.